Megérint egy kéz. Megsimogatja az arcod, a szád, a nyakad, várod a csókját, érzed az illatát. A szája megtalálja a tiédet, végigsöpör rajtad egy érzés, ez az, ezt vártam, tudtam, éreztem, ilyen lesz, ilyennek kell lennie. Repülsz, remegsz, vágyódsz, még-még-még. A keze megérint, mindenütt ott van, érzed ahogy egyre jobban elkap a sodrás, már nem gondolkodsz, csak várod mi jön még, többet és többet akarsz, és mikor végre érzed, igen, jön amire vártál, most, mindjárt, te és ő, együtt oda, ne nézz hátra, csak repülj, MOST!
Felébredsz. Kinyitod a szemed. Úgy érzed megfulladsz, a tested ég, sajog a lelked, nincs levegő, nincs, nem lesz, meg kéne halni, nincs veled, nincs itt, nem is lesz, elmaradt a beteljesülés, ebbe bele kell halni! Felülsz, kitámolyogsz, víz a kézre, arcra, hűtöd a tested, oltod a vágyad, rázod le az érzést, gondolkodni próbálsz, nyeled a könnyeidet, lerogysz a földre, a fürdő csempéje hűsít, de nem eléggé. Mintha lázas lennél, mintha ezer tűvel szúrnák a tested, mintha sikítanának a fejedben a hangok, úgy érzed megbolondulsz, megfulladsz, nem bírsz felállni többet, csak zokogva görnyedni a padlón, ottmaradni örökre, míg nem lesz vhogy, vhogy máshogy, míg el nem jön akit vársz, míg be nem fejezi amit elkezdett…
Telnek a percek, talán órák is. Ringatod magad a földön, előre-hátra, szemed csukva, figyeled a légzésed, be-ki-be-ki, a gondolataid nem engeded elkalandozni, csak a légzésre figyelhetsz, csak arra, hogy most be, aztán ki, be, majd megint ki…
Lehiggadsz. Kiürítetted a fejed, felállsz, összeszorítod a szádat, kitámolyogsz a konyhába, iszol, lassan, megfontoltan, mintha ez lenne most a legfontosabb feladatod, mintha az életed múlna rajta. Rágyújtasz. Lassan, komótosan, beszív, lenntart, kifúj, újra. Elnyomod. Visszafekszel. Lehunyod a szemed, de nem engeded szabadjára a gondolataidat. Majd. Holnap. Az már egy másik nap. Most aludni kell. Hallod ahogy lélegzik a másik, melletted, ő aki nem sejt semmit, aki nem lát bele a fejedbe, nem látja a gondolataidat, nem érzi a fájdalmadat, nem tud semmit. Így a jó. Nem kell tudnia. Nem szabad tudnia. Ostobának érzed magad, lelkiismereted háborog. Okkal? Ok nélkül? Nem történt semmi, akarod mondani neki, csak egy álom volt. Igaz, nem veled, igaz, nem rólad és rólam. De ez csak egy álom, nem igaz? Nem tehetek róla… Alszik. Egyenletesen szuszog. Megsimogatod az arcát, és koncentrálsz. Rá. Arra aki ott van. De megint nem őt látod. Befurakszik két szem, az arc átalakul, ijedten rántod el a kezed. Éjjeli lámpa felkapcsol, éjjeli szekrény fiókjában túrsz, altatóra vágysz, gondolatűzőre. Csak most, aludni, majd máskor gondolkodom, de most vmi segítsen, űzze el a démonokat, űzze el a hangokat, űzze el fájdalmat. MOST!
Reggel. Újabb reggel. Gépiesen készülődsz. Nem gondkolkodni, tenni, csinálni, mosolyogni, rutinosnak, nemtörődömnek, normálisnak látszani. Ez a feladat. Elrohansz otthonról. A kocsi jóbarát. Beülsz és zilálsz. Magnó bekapcsol. CD megszólal. Felhangosít, tolat, fordul, hajrá. Csak a zene és te. Csak a zene és te. Nem, nem gondolkodsz, vezetsz, nem úgy mint máskor, megszokásból, hanem most koncentrálsz. Mert koncentrálnod kell. Mindenre. A légzésre, a vezetésre, járásra, beszédre, máskor oly megszokott dolgokra. Ez kell. Így a jó. Mert nem lehet gondolkodni. Erősnek érzed magad. Menni fog. Menni fog naná.
Meló. Feladatok. Emberek, telefon, idő telik, járnak a percek, vánszorog a mutató, tikk-takk. Lassan itt az idő. Tikk-takk. Mindjárt hat óra. Tikk-takk. Átpörgeted a legutolsó beszélgetést. Vele. Amikor még beszélt hozzád. Mit is mondott? Mit beszéltünk? Miben maradtunk? Nem lesz baj, menni fog. Találkozunk. Ma. Tikk-takk. 6-ra jön. Hol van már? Még csak 4. Hülye. Tikk-takk. Szóval hogy is volt? Ja igen, megcsókolt… Nem, nem előtte. Ja, igen, hogy megcsókolt… nem, nem ez a lényeg. Hanem hogy nem lehet. Reálisan, okosan, meg nem lenne értelme. Meg különben is. Igen, ez volt. Menni fog. Szakad az eső. Ki kéne állni és bőrig ázni. De jó lenne, csak állni, behunyni a szemem és kész. Á, hülyének néznének. Szóval mennyi is az idő? Mindjárt 6. Menni fog. Menni hát. Majd mosolygok. Mint régen olyan leszek. Mikor haverok voltunk. Amíg el nem kezdődött ez az örület. Kérsz kávét? Cigizünk? Ilyesmi. Majd szídja a helyet, én meg veszekszem és nem értek egyet. Majd megint röhögünk vmin, vagy vkin. Jó lesz így. Csitul majd minden. Elfelejtük ezt az egészet. Ő is én is. Igen, szép emlék meg ilyenek. No para. Menni fog.
6 óra. 6 óra. 6 óra. Sehol semmi. A szíved kalapál. Nem jön. Nem jön?! Bámulsz ki az ablakon. Semmi. Lélegzel. Be-ki-be-ki. Autó. Jön. Kanyarodik. Sorompó, balos, egyenes. Kész. Önuralom vége. Kirohansz a mosdóba. Gombóc a torokban, víz az arcra, hideg, jéghideg, már amennyire hideget ez a vezeték tud produkálni. Faszom. Nem baj, azért hideg. Jó lesz az. Állsz. Lélegzel. Be-ki-be-ki. Elszámolsz 20-ig. Menni akarsz. Még elszámolsz 20-ig. Aztán mész. Nem látod. Kiderült nem jött be. Nem köszönt be. Miért? Nem kér kávét? Tej nélkül, meg cukorral, isten tudja mennyivel, mindig elfelejtem, de megjegyzem, de nem kér? És nem cigizünk? Csak mondja, hogy helló. Meg vmi baromságot. Akármit, bármit, bárhogy… Majd nem kérdezek, nem bántom, semmi csak álljon mellettem. Kibírom tényleg, nem kell ölelés csak lássam. Nem jött be? Nem is fog. De biztos. Vársz. Vársz. Vársz. Megint az a fulladás. Azt hiszed elájulsz. De nem kibírod. Ezt is.
Meglátod. Rád néz. Nem látsz rajta semmit. Ez az a fiú? Miért így néz? Már nem…? Ennyi volt? Erős. De fasza. Jól van én is. Naná. Po-po-poker face…. Türüpp, türüpp nincs para, jól vagyok, mosoly kiprésel, ez az, megcsináltam. Látod? Erős vagyok én is! Neked ennyi volt? Nekem is! Nem fáj? Nekem se! Király. Hallod a hangját, összeszorul a gyomrod, tovább megy, guggolsz, fel kéne állni, elhajítani a bögrét, rohanni és üvölteni, hogy állj meg. Állj meg. Most. Ölelj át, csókolj meg. Ne engedj el többet. Nem kell semmi, semmi csak Te, fejezd be amit elkezdtél most már tényleg, fejezd be!!!
Haza indulsz. Lassan. Könnyes szemmel, összeszorított szájjal. A könnyek a sorompónál kibuggyannak. Félre állsz az út mellett. CD-t keresel. Kicseréled. Folyik a könnyed. Telefon elő. Sms. Kitörlöd. Tovább mész. Telefon. Sms. Kitörlöd. A második sorompónál megint félre állsz. Sms. Elküldöd. Vissza kéne menni. Minek? Hátha. Nem. Nem. Nem. Válasz jön. Szíven üt. Újra írsz. És megint elszabadul a pokol. Ölitek egymást. Nem úgy mint máskor, te fásultabb vagy, de Ő nem. Dühös, szúr, bánt, szíd, őrjöng. Nyeled a könnyeket. Reménykedsz. Minden üzenettel távolabb kerül a remény. Nincs tovább. Próbálsz gondolkodni… hiszen megbeszéltük. Megérted. Érted? Meg. Érted? Bármit. Érted. Nem, kib….ttul nem értek semmit.
Zenét küld. Meghallgatod. Végigbőgöd, lehúnyt szemmel hallgatod és sírva temetsz el mindent. Az összes sms-t. A szép szavakat, a csókot, ölelést, simogatást, aggódást, félelmet, vágyódást, álmokat, arcát, kezét, mosolyát, szemét. 8:46. Míg élsz nem felejted el. Most már soha. Üzensz és telefon kikapcs. Feladod. Nincs több győzködés, ígéret, nem alázkodsz, nem kérsz. Elengeded. Menni akar, menjen! Talán jobb is így. Megmentetted saját magadtól…
Fürdőszoba. Padló, könnyek, nyüszítesz, öklöd a szádban, vergődve, tombolva engeded magad át a fájdalomnak. Aztán megnyugszol. Hideg víz – jó barát, régi ismerős. Összeszorítod a szádat, felemeled a fejed. Nem bántod többet, nem érdemli meg. El akartál mondani sok mindent, de már minek. Kinek? Miért? Nem értené. Nem hinné. Késő. Legalább az a csók. Az megmarad. Az jó volt. Nyoma ott marad a szádon, örökre. Nem csókol meg így majd senki soha – ezt mondta. Ez lenne az átka? Remélem őt se. Ez meg az enyém. Fej felemel, száj összeszorít, előre néz. Előre. Előre. Előre.
De az éjszaka mindig eljön, mindig követi a nappalt, mindig jön és soha, de soha nem tudhatod, hogy mikor jön megint, hogy megérint egy kéz… Megsimogatja az arcod, a szád, a nyakad, várod a csókját, érzed az illatát. A szája megtalálja a tiédet, végigsöpör rajtad egy érzés, ez az, ezt vártam, tudtam, éreztem, ilyen lesz, ilyennek kell lennie. Repülsz, remegsz, vágyódsz, még-még-még. A keze megérint, mindenütt ott van, érzed ahogy egyre jobban elkap a sodrás, már nem gondolkodsz, csak várod mi jön még, többet és többet akarsz, és mikor végre érzed, igen, jön amire vártál, most, mindjárt, te és ő, együtt oda, ne nézz hátra, csak repülj, MOST…!
Mintha tegnap lett volna
2011 október 5. | Szerző: MSJRabbit
Megérint egy kéz. Megsimogatja az arcod, a szád, a nyakad, várod a csókját, érzed az illatát. A szája megtalálja a tiédet, végigsöpör rajtad egy érzés, ez az, ezt vártam, tudtam, éreztem, ilyen lesz, ilyennek kell lennie. Repülsz, remegsz, vágyódsz, még-még-még. A keze megérint, mindenütt ott van, érzed ahogy egyre jobban elkap a sodrás, már nem gondolkodsz, csak várod mi jön még, többet és többet akarsz, és mikor végre érzed, igen, jön amire vártál, most, mindjárt, te és ő, együtt oda, ne nézz hátra, csak repülj, MOST!
Oldal ajánlása emailben
X